Az emberiség az őskor óta készít bútorokat. A bútorok olyan egyetemes örökséggé váltak, ami észrevétlenül vesz körbe minket, és aki megtanulja „olvasni” őket, annak rengeteget mesélnek azokról az emberekről, akik készítették, használták őket. Ez a mai darabokra is igaz. Van valami zseniális abban, hogy ha a kereket nem is ismerte minden kultúra, de ágyat és ládát mindenhol találunk.

Ágy és tároló, a két legfontosabb bútordarab; kép: Flickr - tozzer577

A legkönnyebben az ülőalkalmatosságokon keresztül lehet végigtekinteni a bútortörténeten, hiszen hiába egyenesedtünk fel, néhány megmaradt konstrukciós hiba miatt még mindig le kell ülnünk időről-időre. Az első bútorok is különböző sámlik voltak, illetve a tárolásra használt ládák, amikre azért ugyanúgy letelepedtek őseink. Aztán a láda egyre nagyobb lett, innen pedig csak egy lépés volt, hogy felállítsák és megszülessenek az első szekrények.

Egy szék Hotepheresz sírjából; kép: wikipedia.org

Körülbelül ugyanekkor kezdtek el finomodni a székek is, amit természetesen nem szabad egy fekete-fehér folyamatként elkönyvelni, hiszen gyönyörű székek maradtak fent az ókori Egyiptomból is - igaz ezek „kisszériás” uralkodói darabok voltak. Általános tendencia, hogy a legpompásabb modellek, a legfinomabban megmunkált bútorok a királyi, főúri kastélyokba készültek. Ezeknek volt a legnagyobb esélyük túlélni a történelem viharait. Éppen ezért a „hétköznapi” bútorokról nincs olyan árnyalt képünk. Ma már kortárs tervezői darabok is helyet kapnak különböző múzeumokban (igaz, sokkal jobban dokumentáltak a mindennapjaink), de ezek a gyűjteményi darabok ugyanúgy egy speciális szeletét mutatják majd be korunk bútorkultúrájának.

A gödöllői kastély; kép: Flickr - Károly Szántai

Alapvetően azonban a társadalmi berendezkedés változása nyomon követhető a bútorok történetén keresztül. Mai enteriőrök is ugyanannyit mesélnek a korról, amiben élünk, mint egy barokk szalon a maga idejéről. Remekül le lehet olvasni például a társadalmi tagozódás szigorú rendjének felbomlását, a bútorok helyét és használatát meghatározó tradíció megszűnését. Erre kitűnő példa az „asztalfő” kérdése: régen kizárólag a ház ura foglalhatott ott helyet, ma már egészen szubjektív személyes hagyományokat követünk ebben a kérdésben. Mára eltolódott a bútorok presztízst kifejező szerepe is. Természetesen nem nehéz méregdrága bútorokat találnunk, de megszűnt az egyetemes kánon, ami még a múlt század elején is meghatározta már egy polgári lakás berendezését is. Amikor 1920-ban Horthy Miklós elfoglalta a gödöllői kastélyt, és korabeli biedermeier bútorokkal rendezte be a tereket, meg is kapta a kritikát, hogy „túl szegényes és egyszerű” a berendezés. Egy kormányzó kastélyától még akkor is elvárták, hogy teljesítse társadalmi szerepét. Ma már inkább a túldíszített enteriőröket éri kritika, igaz, megmarad a gazdagság illúziója, amikor túlzsúfolt, csillogó szobákat látunk, és hirtelen háttérbe kerül a jó ízlés kérdése.

Jan van Eyck: Arnolfini házaspár; kép: wikipedia.org

A bútortörténetet most ugorjunk a reneszánszhoz, hiszen ekkor sok minden megváltozott. Akkoriban engedett fel a gótika merevsége, a technológiai fejlődés lehetővé tette, hogy egyre finomabban megmunkált bútorokat készítsenek. Beindultak az első manufaktúrák és mindent egybevetve, ekkortól került előtérbe a bútorozott otthon kényelme. Ekkortól beszélhetünk építészeti tagozódást követő bútorokról is, ez a szerkesztési elv pedig a következő 400 évre hatással volt a bútortervezésre.

A reneszánsz kor életérzését kifejezték a bútorok is. Előtérbe kerül a mobilitás, és nem csak az emberek, a bútorok is megmozdultak, a pezsgő társadalmi élet színteréül szolgáltak. Ez olyannyira igaz volt, hogy Franciaországban a tehetősebbek ágyban fekve fogadták a vendégeiket. Így a középkori alvófülkék elfüggönyözhető parádés pulpitussá nőttek (mivel a jobb hatásfokú fűtés feltalálására várni kellett, az ágyat kénytelenek voltak nehéz textilekkel körbevenni éjszakára). Megjelennek az első szekrények, kényelmes székek, bár a láda még mindig meghatározó eleme volt a berendezésnek. A ládák jelentőségét mutatja, hogy akkoriban népszerű művészek is festettek ládákat. Illett ilyen, főként tájképekkel díszített ládában adni a lányok hozományát. 

A reformáció erősen aláásta a katolikus egyházat, akik úgy döntöttek, új kifejezésmóddal szerzik vissza az elvesztett híveket: megérkezett a barokk. A barokk nem titkoltan reprezentatív stílus volt, ami lenyűgöző terekkel magával ragadó, sodró álomvilágot varázsolva a néző elé. Az illúzió, a környező világ anyagba öntése mai szemmel okozott érdekes megoldásokat, mint például a kőből faragott lángnyelveket, márvány felhőket, de az akkori néző egy soha nem látott vizualitást fedezett fel. Talán azért hat a mai napig inspiratívan a tervezőkre a barokk, mert monumentalitása mellett felszabadítóan szertelen is. Az olyan apró gesztusok, mint a bútorok lábának behajlítása a következő 100 évre meghatározta a bútortervezést. Az ágyak továbbra is szalonként működtek, korántsem az intimitás tereiként funkcionáltak. Egy másik térformáló „apróság”, a tükör is ekkor kezdte el igazi hódító útját. Ekkor vált híressé a velencei-tükör. A nemesség vetekedett azon, hogy ki tudja több és nagyobb, egy darabból készült tükörrel borítani a báltermét. Egyébként pont ezeket a velencei-tükröket szinte lehetetlen pótolni a felújítások során. 

A barokk gigantikusságának lecsendesedése a rokokó, a díszítésekben és a forma feloldásában viszont a végletekig elmegy. A finom, aprólékos faragások keretet adtak a tárgyaknak, egyben fel is oldották a szerkezetet. Megjelentek a bútorgarnitúrák, természetesen szorosan kapcsolódva a társadalmi berendezkedéshez. A kecses asztalkák körül álló ülőalkalmatosságokat szigorú rend szerint lehetett elfoglalni. A rokokó alapvetően nőies stílus, tele életszeretettel, amire jó példa egy ekkoriban kialakuló apró női íróasztalka, a „bonheur du jour”, amit körülbelül „napi boldogságnak” lehetne fordítani. A bútorokon nem csak a társadalmi változások jelentek meg, hanem a divat is hatással volt rájuk. Az egyre nagyobb ruhák miatt a női egy személyes székek ma apró kanapéknak hatnak. Ezek a bútorok pedig mind passzoltak a szoba többi eleméhez: a textíliákhoz, a falfestéshez, a porcelánhoz, és kialakult az egységes enteriőr.

A Marie Antoinette című mozi főszereplője, Kirsten Dunst a Vogue címlapján; kép: Vogue

Egy másik történelmi esemény ismét alakította a divatot: Pompeji 1748-as feltárása újra az antik görög-római kultúrára irányította a figyelmet. A tobzódó barokk és rokokó után visszatértek az egyszerű, letisztult formák, a divatban is megjelentek a görög vonalak, a nők hosszú, mell alatt megkötött lágy esésű ruhákba bújtak. A kor egyik meghatározó nőalakja volt Madame Pompadour, aki rajongott a klasszikus kultúráért, és az elsők között rendezte be palotáját klasszicista bútorokkal. Az új stílus a gazdasági nehézségek miatt is kapóra jött, egy időre eltűnnek az aranyozások, a gazdag bronz rátétek a bútorokról. A rokokó „testetlensége” után ismét hódított a merev architektúra, a bútorokon visszatért a jól látható szerkezeti felépítettség. A kor meghatározó bútordarabjai voltak a különböző heverők, amin elsősorban a hölgyek félig fekve-félig ülve fogadták a vendégeiket, akár egy római nagyúr.

Napóleon uralkodása alatt született meg az empire stílus, ami ismét a hatalom kifejezőeszközeként szolgált. Bútordarabjai egészen bizarr állati lábakon álltak, a hatalmas fekete-arany bútorok önálló életre keltek. A klasszicizmussal ellentétben azonban nem újraértelmezése volt az antik stílusnak, hanem annak másolása, ezért is születhetett meg olyan gyorsan, és lett kissé színpadias. Ennek a kornak köszönhetjük a különböző apró állványokat, mosdótálaknak, porcelánoknak. Nevét is Napóleon után kapta, aki császárként, „empereur-ként” uralkodott. Itt is találkozunk egy ismerős névvel: Madame Récamier az utána elnevezett bútordarabbal került be a bútortörténelembe, miután Gérard lefestette őt, amint egy hattyúnyakú, gondolaszerűen elkeskenyedő heverőn fekszik. Bár nem lett feltétlen a legkifinomultabb stílus, mindenképpen hatásos. Kedvelt darabjai a hatalmas oroszlán mancsokon álló kerek asztalok, szerecsen rabszolgákat formázó lámpatartók és más figurális bútorok. Mivel ennyire szorosan kötődött Napóleon nevéhez, bukása után szinte azonnal eltűnt az uralkodói udvarból és visszatért a „királyi” klasszicizmus.

Egy korabeli beidermeier szoba Berlinből; kép: wikipedia.org

A beidermeier az első olyan stílus, ami már határozottan megjelenik a polgári otthonokban is. Ez visszahatott a bútorokra is: az uralkodói pompa és hatalmas terek után előtérbe került az otthon, nyugodt, ízléses, letisztultabb enteriőrök születtek. Részben gazdasági okok miatt megint kevesebb hangsúly került a díszítményekre. A tökéletes megmunkálás és a faanyag szépsége lett a bútor „dísze”. Ebben az időben foglalkoztak először ergonómiai kérdésekkel a bútorok tervezésénél. Az ágyakról eltűnt a baldachin, egyre kevesebb, de praktikus bútordarabbal rendezték be a szobákat - mindent összevetve, a biedermeier enteriőr már előrevetítette a mai otthonokat. Ekkor jelent meg a tisztaszoba is, ami nekünk a paraszti lakásokból lehet ismerős. Ezt a szobát lehetőségeihez mérten mindenki a legszebben alakította ki, de csak vendég érkezésekor használták. Mivel egy valamirevaló lánynak még mindig meg kellett tanulnia játszani valamilyen hangszeren, kialakult az apró „polgári” zongora, a spinét. Érdekes, hogy maga a biedermeier elnevezés későbbi gúnynév, „derék polgárt”, vagy „derék Meier urat” jelentett. Valószínűleg azért, mert a nemeseknek még „szokniuk” kellett a polgárságot, de már kénytelenek voltak számolni vele.

Ahogyan eddig is, ezt a letisztult stílust követte egy újabb burjánzás. A neo-stílusok megjelenésével az építészetben is teret nyert a historizmus és a különböző építészeti stílusokat ötvöző eklektika. Ma Budapest utcáin is főként ilyen neo-épületek látunk, amik visszahozták a nagy belmagasságokat, a táguló tereket, és a bútorok ismét nehézkessé és reprezentatívvá váltak. A neo-stílusoknak a megjelenésére magyarázatot adhat a múzeumok megjelenése. Soha előtte nem látták egymás mellett a korábbi idők művészetét, és ez a „kulturális sokk” megihlette a kor tervezőit. Sajnos nem átélt formákról volt szó, hanem ad hoc másolásról és mintakeverésről, ami nem tudta hosszú távon kielégíteni a közönséget, a kor követelményeit, de az alkotókat sem, és viszonylag hamar megcsömörlött ez az irányzat.

Bauhaus székek; kép: Flickr - suburbanslice

Ez az időszak jelenti tulajdonképpen az egységes stílusok végét. Ebből a bizonyos szempontból megfeneklett állapotból keresett kiutat a szecesszió, az art-deco, később pedig a funkcionalizmus és a Bauhaus. Természetesen itt sem találunk éles határvonalat: amikor Németországban lefektették a Bauhaus iskola alapjait, addig például Magyarországon neobarokk paloták épültek. Hihetetlen belegondolni, hogy milyen rövid idő alatt mennyi új stílus született, amelyek mind bátran szakítottak a hagyományokkal, és új alternatívákat kínáltak a jövő nemzedékeinek. A Bauhaus idején megjelentek az első hajlított csővázas bútorok, ami talán az utolsó nagy újítás volt a bútorépítésben.

Ma már mindenki szabadon válogat arról a bútorpalettáról, ami nagyjából 1000 év alatt kialakult és különböző elvek mentén fogalmazzák újra azokat. Így lakásaink is követik azt a társadalmi szabadságot, ami az elmúlt évtizedek alatt kialakult, és sokkal személyesebb terei lettek az önkifejezésnek.